sosenem gondoltam volna, nem, télleg sosenem, hogy ide írok, de már nem igazán van, akivel ezt ledumáljam... Kénytelen vagyok magammal...
Ma eljutottam a lelki gödör aljának a föld magmájához legközelebb eső pontjára... Pakoltam hevesen a 2autóval hazacuccolt pakkjaim... Tegnap a felét kivégeztem, a szokványos szarságokkal, ruha, ruha, edény... bla-bla..
át a mamához, mama mindig mérföldkő... na ja, ott jött a zuhany, kőomlás meg ilyesmi.. magamon röhögtem, meg emlékeztem a gyerekeimre, exekre, stb... nevettem, sírtam, aztán megtaláltam a jegygyűrűt, összezuhantam. Nem, nem azért, hogy ez így szarul csináltuk állapot lenne, csak azért mégis... Elhatározni, hogy valakivel leéled az életet, nem volt kis tett, mondat, "igen"... Most, hogy kidobtam valamely fiók vagy tudomisén valami helyre anyu által, a többi ganét, meg lelki horgonyt elengedve készenállok "ÚJ, ÉLŐ VÍZ" lenni, csak ő kell... Bocs, Ők kellenek.
És mindkettőjükhöz hosszú út vezet, de mindkettőjük az ÉLET nevű kapuban vár. én még csak az úton sem vagyok, hol kezdődik? Remélem, hogy az egyikőjük elém jön és, ahogy szokott elvezet, és könyörületesen tekint rám. rám, méltatlan és gyenge szolgájára, vagy elküldi a másik Őt... Ugye, remélni szabad? Mert én nagyon szeretek, és szeretlek Titeket...
Hordozd Ő Őt is a kezedben és szívedbe írva, kérlek, és óvd meg, ha én még nem is tudom, Nélküled mondjuk sosem fogom... De eljön az idő és hely és pillanat, amikor már mindenki egy helyen lesz, és átlépünk és nem fordulunk vissza, csak haladunk együtt hárman az ÉLETben... Ha Ti is úgy akarjátok...
Leülök és csendben szemlélődöm és imádkozom és sírok... Most ennek van az ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése